Louis meleg és gyengéd karjaiban ébredtem. Éjszaka volt. Kint hatalmas
vihar tombolt. Az eső csapkodta az ablakot. Ránézve az órára tudatosult
bennem, hogy éjjeli egy óra van. Lassan, hogy Louis ne ébredjen fel,
centiről-centire kibontakoztam az öleléséből és felálltam. A parketta
halkan megnyikordult. Odalépkedtem az ablakhoz, kinyitottam és
kihajoltam rajta.. A rohanó szél becsapott a szobába. Arcomat áztatta az
eső. Élveztem. A vihar mindig is megnyugtatott. Lassan teljesen vizes
hajam vadul csapkodta a vállam és a hátam. Didergés fogott el és libabőr
futott rajtam végig. Haza kéne mennem. Ó csodás gondolat, tényleg.
Zuhog az eső, hajnali egy óra de ugyan kapd össze a cuccaid és sétálj
haza! Itt viszont nem akartam maradni. Louis békésen aludt. Becsuktam az
ablakot és figyeltem. Mindent odaadtam volna azért, hogy minden
kritérium nélkül odabújhassak hozzá. De nem lehet. Jobbat érdemel nálam.
Én egy senki vagyok aki véletlenül megtetszett neki. És én elhitettem
magammal, hogy komolyan lehet belőle valami. Azt elhittem neki, hogy
talán kicsit megszeretett, de nem szerelmes. Hisz én egy képzetlen,
pénztelen lány vagyok aki egy étteremben dolgozik. Nincs se anyám, se
testvérem, se apám. Egy senki vagyok. Ha meghalnék nem hiányoznék
senkinek. Talán Sid, Mini és Niall sírna utánam. De egy idő után
elfelejtenének. Emlék lennék. Aki valaha az életük része volt, de akkora
már csak egy foszlány. Megfoghatatlan, elillanó emlék. Louis pedig
találna magának egy gyönyörű, gazdag, aranyos lányt aki hozzá illik és
megbánná, hogy egyáltalán azt képzelte szerelmes belém. És elfelejtene.
Mindenki. Az életben senki sem pótolhatatlan rajtam kívül. Én senkinek
sem kellek és semmire sem vagyok használható. És bármennyire is
szeretném végignevetni az életem, mindig rá kell jönnöm, hogy az én
életemen nem lehet nevetni. Szánalmas senki vagyok aki nagyot álmodott
és beletörött a foga. Ebbe is, ahogy mindenbe. Ösztönösen lementem a
nappaliba. Hátamat nekivetve a falnak ültem a sötétben.
*Sid szemszöge*
Össze-vissza forgolódtam. Nem bírtam aludni.
Folyton-folyvást az este járt az eszembe. Olyan energia volt bennem,
hogy legszívesebben lefutottam volna a maratont. Ezek után...
*este*
Nem szóltunk egymáshoz a kocsiban. Mikor megálltunk és kiszálltunk egy
pillantást sem vetve egymásra mentünk fel a lépcsőn. Az ajtó előtt Zayn
megfogta a csupasz karomat. Libabőr futott rajtam végig. Elterjedt
bennem a forróság kezdve a szívemtől végig a hasamban, a karomban,
egészen a lábamig.
-Várj!-hangja rekedt volt, mintha nehezen beszélne.
-Mi az?-megpróbáltam rideg hangot megütni de a hangszálaim nem teljesen működtek velem együtt.
-Szóval...Sajnálom. Nem....nem akartam tönkre tenni az estéd...
Olyan alázatos és megbánó volt, hogy belül elmosolyodtam de a másik
köcsög felem sértett volt. Felszegtem az állam. Ezúttal teljesen unott
hangot voltam képes megütni:
-Ugyan! Ez csak egy vacsora volt, ami nem sikerölt.Tanulok az esetből.
-Sid.
-Most pedig eressz el!
Egy percig némán bámultuk egymást.
Nem eresztette el a tekintetem. Kereste szememben az érzéseket. De én
kizártam mindent. Az ő szemében viszont ott csillogott a fájdalom és a
megbántottság. A lelkiismeretnek nem adtam helyet. Végül beletörődően
elengedte a karom.Megfordultam. Egy lépést tettem, hogy kinyithassam az
ajtót. Ekkor Zayn elkapott a falnak nyomott és...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése