-Louis, már fent vagyok! És alapból is mennyi az idő?-dugtam ki a fejem karjai közül
-Délután egy.-jött a gyengéd hangnemű válasz
-Porca puttana! Porca puttana! Porca puttana!-ismételtem miközben felugrottam, egyik kezemet bedugtam a kabátom ujjába de aztán már a cipőmmel ugráltam, hogy felcsússzon a lábamra.
-Mivan?-kérdezte meglepetten Harry
-Elkésem!-már futottam volna is de Louis felállt és kijelentette, hogy elvisz. Mire a válaszom az volt, hogy Presley. Nevetve mentünk a kocsihoz. Louis az utat nézte, én Louist. Arca minden miliméterét magamba akartam szívni, hogy mindig pontosan tudjam. Végigmértem szerte álló haját, szemöldöke ívét, szemének színét, finom orrát, az ajkait, melyeket sokszor úgy kívánok az én ajkamon tudni. Testemben szétáradt a forróság. Átöleltem magam. Észrevette, hogy figyelem.
-Mi az?-elpirulva fordultam el
-Semmi.
-De valami van.
-Tényleg semmi.-egyre vörösebb lettem
-Hé Baby! Tudom, hogy van valami!
-Mi?
-Mi, mi?
-Hát mi!
-Mi?
-Mi, mi?
-Mi?
-Mi?
Elnevettük magunkat, aztán én elkezdtem azon nevetni, hogy milyen viccesen nevetek, Louis meg azon, hogy azon nevetek, hogy milyen viccesen nevetek. Végül 10 perc múlva megszólaltam:
-Szóval, nem tudsz gyorsabban menni? Már így is elkéstem!
Lou azonnal rálépett a gázra.
-Szeretek gyorsan menni.-jelentettem ki
-Gondoltam.
-Miből?
-Mindig mindenhova rohansz. Nálad az alap sétáló jár mód a lóhalálában való futás.
-Ez egy enyhe túlzás.
-Úgy gondolod?
-Talán problem?
-Nem.-fékezett egy nagyot minek következtében én bevertem a fejem.
-Úristen! Bocsi! Sajnálom! Nagyon fáj?-Louis mint egy aggódó apuka fogta a fejem és szakértő szemmel szemlélte a fejem.
-Louis jól vagyok! Nem fáj! Tényleg!-de már nem is igazán hallottam a hangom. Elvesztem a szemeiben, mint egy sűrű rengetegben. Nem bírtam megmozdulni, nem bírtam lélegezni. Éreztem védelmező kezét. Libabőr futott rajtam végig. Közelebb hajolt, majd egy sóhajjal megpuszilta a homlokom.
-Gyógypuszi.-magyarázta elfúló hangon miközben zavartan mosolygott. Kiszálltunk és felmentünk a lakásunkba. Nem volt otthon senki. Persze hisz suliban vannak. Nekem meg már egy órája dolgoznom kéne. Mini anyukája megöl. Beszaladtam a szobámba és levetettem magam az ágyamra. Nem érdekelt sem a munka sem Mini anyukája. Louishoz akartam bújni és megfeledkezni a világról. Eljátszottam a gondolattal, hogy simán kimegyek és megölelem, de hülyének nézne. Végül feltápászkodtam, felvettem a munka ruhám és kiléptem a nappaliba.
-Mehetünk.-nem néztem Louisra.
*Sid szemszöge*
Elmaradt az utolsó két órám, így szóltam Mininek, hogy nem várom meg és kibaktattam a suliból. Aztán lefagytam. Ott állt Zayn. Meg tudod csinálni! eg tudod csinálni!-mondogattam miközben mint aki levegőnek nézi elkanyarodtam ellenkező irányba.
-Sid! Tudom, hogy láttál.-hallatszott mögülem
-Nem hinném.-morogtam magamnak
-Sid!-kapta el a karomat
-Ó, Zayn! Micsoda meglepetés! Mit keresel itt?-hangom csöpögött a gúnytól
-Téged!-megint közel volt. Hallottam a lélegzet vételeit. Izzót az én testem, az övé és minden. Vágytam az ajkaira, mint semmi másra. Lépett egyet felém, én ösztönösen hátráltam. Végül a suli falánál kötöttünk ki. Két kezét a falra téve támaszkodott. Csapdába estem. Sokáig csak néztük egymást és mindketten tudtuk, hogy vágyunk egymásra. Vagy én csak képzelem az egészet? És ő csak eljátszik velem mint macska az egérrel? Ennek következtében harag lobbant bennem és ellöktem.
-Mit akarsz tőlem?
-Sid! Mi van veled?
Jó kérdés magam sem tudom, de már nem tudtam leállni.
-Hagyj már engem békén!-üvöltöttem és sebesen elindultam hazafelé. Végig éreztem Zayn zavart pillantását a hátamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése